Párkeresés és spiritualitás ötvöződik abban az új társkeresési módszerben, amelyet – mindkét nemet képviselve – munkatársaink is leteszteltek. Felelősségük teljes tudatában állítják, hogy kizárólag azoknak ajánlott, akik hisznek a beszéd nélküli összekapcsolódás erejében. Nagy belmagasságú belvárosi lakás, templomjelleget sugárzó berendezés. A legbelső helyiségbe kalauzolnak minket, ahol nagyjából kéttucatnyian ücsörögnek a földön. Először a széttárt lábú nőket ábrázoló festmények szúrnak szemet, amelyek később remek beszédtémát nyújtanak a kommunikáció megrekedése esetén.

Gyuri, a program vezetője laza pólóban, bő vászonnadrágban, mezítláb fogad minket. A fiúknak virággal kellett érkezniük (bocs, Gábor, hogy a tiedet ványadt jelzővel illettem), és egy rövid bemutatkozókör-szerűséget követően minden lány virágot választ, hogy a növényével érkező fiúval kezdjen elmélyülni a tantra művészetében. Az én flamingóvirágom jogos tulajdonosa az egyébként is mellettem ülő férfiú, aki gentlemannak mutatkozott, mivel még az öltönyét is felajánlotta, amikor kitárták az ablakokat. No nem azért, mert azonnal fülledtté vált volna a légkör…Újrakezdők és törődésre vágyók

A feladat eleinte abban áll, hogy kitartóan nézzük egymást, majd próbáljuk szavakba önteni, mit is éreztünk. Nekem ez a dolog nem megy valami jól, hamar rájövök, hogy kommunikációfüggő vagyok, és attól, hogy valaki leplezetlenül az arcomba bámul, nem támad olyan érzésem, hogy bármit is megtudnék róla. Így hát beszélek, hogy megtörjem a feszengést. Úgy az ötödik körnél száll el az aggodalmam, hogy itt most bármit ki kellene adnom magamról. A fiúk ugyanis nem sokat kérdeznek, míg nekem arra kell figyelmeztetnem magam, hogy ne „dolgozzam” mindenáron. A forgatókönyv szinte mindig ugyanaz. Adu ászom, amelyet szimpátiától függetlenül bevetek, így hangzik: „Most vagy itt először?” A fiúk nagyobbik részének nem ez az első alkalom, de hiába távoztak az előzőről különösebb sikerélmény nélkül, újra szerencsét próbálnak. Amikor a korábbi alkalmak meghittségéről mesélnek (most akkora a zsivaj, hogy alig halljuk egymást), az a kegyetlen gondolatom támad, hogy néhányuk csak egy kis törődésért vagy tipitapiért jár ide.

Sokukban a spirituális világ iránti érdeklődést fedezem fel közös pontként, ami logikus, hiszen amúgy mi járatban volnának itt? Azonban ettől még nem tűnnek sem magabiztosnak, sem férfiasnak, elvarázsoltnak viszont annál inkább. Nem tudom, hányadik ezotériapárti férfiúnál tartok, amikor Gyuri arra kér minket: „Nyissuk meg a szívünket.” Ennél a pontnál jövök rá, mennyire nem vagyok spirituális. Így hát maradok a jól bevált kérdezz-feleleknél a számomra teljesen hasztalan, egymást gusztáló csendek helyett.Hol a tantrikus jellemem?

Akadnak, akiknek viszont jól megy ez a dolog, mert percek óta egymásba kapaszkodva ringatóznak. Például egy fura nevű beépített fiú (aki közös feladatunknál kifejtette, hogy érzelmi sokk esetén ő veszi kezelésbe az érintettet) egy szép arcú lánnyal. Helyesek együtt, bár nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem most látják egymást először.

A szünetben a konyhába áramlik a társaság egy része, néhányan már régi ismerősként csevegnek. Egy idősebb pasi rám kacsint. Gyorsan megkeresem Gábort.

Aztán indul a második felvonás. A bemelegítő gyakorlatban (egymás közeli mustrálása és megsimogatása félhomályban) nem veszek részt, inkább hátul maradva figyelem a résztvevőket. Lehet, hogy itt én vagyok a nem tantrikus jellem? Gábor meglátásom szerint kifejezetten nagy népszerűségnek örvend a férfimezőnyben. Várom, hogy ezt közölhessem vele, de még több feladat választ el tőle. Addig is Gyuri utasítását kellene követnem, mely szerint össze kellene kapcsolódnom valakivel, mármint a csakráinkon keresztül, nem érintőlegesen. Itt már biztos vagyok abban, hogy kizárólag azoknak ajánlanám ezt a randitípust, akiknek nem omlik össze a komfortzónájuk attól, ha vadidegenek a személyes terükben ingáznak.Van szikra, nincs szikra

Valami mégsem stimmel. A gyakorlatok érdekesek, mégis inkább egy önképzőkörben érzem magam, és nem egy társkereső rendezvényen. Néhány gyakorlott tantrarandizó aztán felvilágosít, hogy a korábbi alkalmakkor kevesebb volt a beszéd, és akadt olyan foglalkozás is, amely még ennél is meghittebb fekvő gyakorlatokból állt. Ezek szerint mi most egy lightos verzióban utazunk, én mégis túl vájkálónak érzem.

Az aláfestő zene viszont tetszik, így ha nem szimpi az aktuális tantratárs, erősen a zenére koncentrálok. Vagy Gyuri földöntúli átszellemülését figyelem, ami már annyira spirituális, hogy én azt nem érthetem. Elmerengésem megbosszulja magát, mert az éppen páromként funkcionáló fiú hirtelen felindulásból nekem szegezi a kérdést: „Most őszintén: éreztél valamit?” Ettől aztán zavarba jövök, hiszen csak annyit csináltam, hogy két oldalról megfogtam az arcát. Kedvenc „tantratársam” egyébként az a fiatal srác lett, aki szemlátomást hozzám hasonlóan hülyén érezte magát, mert ettől máris titkos szövetségesemnek éreztem.

Mégis van itt bizsergés, mert egy fickó, aki velem tök antiszociálisan viselkedett, az eseményt záró élménybeszámoló közben közli, hogy rátalált egy istennőre. (Na, tutira nem rám gondolt.) Gábor később tájékoztat arról, hogy az istennőnek nevezett sötét hajú nő valóban a férfiak veséjébe lát. Én azt mondom el, hogy kommunikációpárti vagyok, de nagyobb emberismeretre tettem szert. (És továbbra is kitartok amellett, hogy a kizárólag önmagukról beszélő férfiak unalmasak. Ezt persze nem mondom.) Furcsa nyugalom száll meg, ahogy Gyuri utunkra enged minket. Figyelem, mennyi telefonszámcsere bonyolódik, de a nagy többség már szedi a sátorfáját.

Összegzésképpen: úgy gondolom, hogy az egymás aurájában tartózkodás sem hozza közelebb egymáshoz az embereket, ha nincs szikra. Persze mások szikrái a mi szemünknek gyakran láthatatlanok.

Egy lakás nagyszobája, amelyben halk, meditatív zene szól, füstölőillat száll, és a falakon stilizált termékenységi istennők figyelnek, miközben szétterpesztett lábakkal mutogatják a leglényegüket. Csoda, hogy az egyszeri férfiember igencsak zavarba jön, amikor kezében egy szál virággal tantrarandira érkezik?

Legszívesebben azonnal Zsuzsi mellé ülnék, de sajnos születési sorrendben ültetnek le minket, és a január távol esik a júliustól. Szerencsére nem kell sokáig malmozni, mert megjelenik Tantraember, és bejelenti, hogy elkezdjük a programot. Magas, izmos, mezítlábas fiatalember, narancssárga ruhában, szőkésbarna, vállig érő hajjal, és olyasfajta unott hangsúlyozással, mint amilyen a legendás alámondós fiúnak volt a nyolcvanas évek agyonmásolt videokazettáin.

Minden kezdet nagyon nehéz

Egy idő után csak elkezdjük. Két körbe állunk, kívül a fiúk, belül a lányok. A feladat: nézzünk mélyen egymás szemébe. Na mármost, ez csöppet sem olyan egyszerű és kellemes, mint ahogy elsőre hangzik. Hadd vázoljam a szituációt: eljövünk ismerkedni egy furcsa, templommá alakított nagyszobába, ahol elénk állítanak egy ismeretlent, és ránk parancsolnak, hogy nézzünk vele farkasszemet. Jó hosszan. Sőt, hogy még kellemetlenebb legyen az egész, a nagy szemezés közben Tantraember olyan utasításokat mormol (úristen, hogy lehet ilyen monoton hangon beszélni?!), hogy „kapcsolódjatok egymás lelkére”, meg hogy „érezzétek a köztetek vibráló szeretetet”.

Körülbelül fél percig bírom a kínos csöndet, majd elsütök egy suta poént. Láthatóan aktuális partnerem is zavarban van, mert jót nevet az amúgy penetránsan rossz viccemen. Hála az égnek, neki sem jön be a szemmel verés, inkább beszélgetne egyet. A következő két percben csacsogunk, olyan izgalmas témákról, mint például ki hol dolgozik. És nem, még így sem érzem a köztünk lévő szeretetet!

Tantraember valószínűleg érzi a növekvő feszültséget a szobában, mert a következő két gyakorlattal ezt próbálja oldani: egymás vállát kell masszíroznunk. Körülbelül ekkorra értem meg az est koncepcióját. A tantrarandi arról szól, hogy körbe-körbe megyünk, és alapszintű tantragyakorlatokat végzünk ismeretlenekkel. Mire letelik a három óra, minden férfi legalább egyszer találkozott minden nővel, és ha egymásra hangolódott a csakrájuk, valamint szeretetkapcsaik elkapták egymást, akkor telefonszámot cserélnek, randiznak, és addig élnek közösen, míg meg nem halnak. A probléma számomra az, hogy pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogy valakinek elkérjem a számát.

A tények makacs dolgok

Vegyük például a szexis szőkét. Bő harmincas lehet, szuper alakkal és mangaszemekkel. Mikor összekerülünk, épp azt mondják, hogy álljak szorosan a háta mögé, és behunyt szemmel figyeljem a köztünk lévő energiákat. Eltelik egy kis idő, majd Tantraember megkér minket: beszéljük meg egymással, milyen érzéseink voltak. Most mégis, mit kellene mondanom? Az igazat? Hogy „semmit sem éreztem, de nagyon jó feneked van, ezért mi lenne, ha meginnánk valahol egy kávét, és ténylegesen megismerkednénk?”. A végén a klasszikus, ám nem túl hatékony módszer mellett döntök – hagyom az egészet a francba.

Körülbelül ekkorra jövök rá, hogy a tantrarandi nem nekem való, legalábbis párkeresési szempontból biztosan nem. Mivel azonban még hátravan vagy másfél óra, úgy döntök, megpróbálom kihozni a dologból a legtöbbet. Elkezdek a nők helyett a gyakorlatokra koncentrálni.

A mélypont: egy olyan nőt kell milliméteres szintre megközelítenem, akinek rossz a lehelete. Ráadásul pont ennél a gyakorlatnál kötelező mélyeket lélegezni…

A csúcspont: a többi férfival együtt behunyom a szemem, a nők pedig, ha akarnak, megérinthetnek. Komoly büszkeség tölt el, amikor egész sok simogatást kapok. Sőt, van, hogy egyszerre két-három nő is simogat! Na, ekkor sajnálom, hogy nem egy NSZK-szexfilmben vagyok…

 Problémám a tantrakoktéllal...

Tantraember hosszas megfigyelése után arra a megállapításra jutok, hogy tényleg hisz abban, amit csinál. Időnként transzba esik, furcsa mozgással „tantratáncot” jár, és láthatóan átjárja a szeretet. Őszintén szólva, szimpatikus figura, úgy tűnik, tényleg jót akar nekünk. Lehet, hogy bennem van a hiba? Lehet, hogy más férfiak könnyebben megnyitják a lelküket az energiák előtt, és képesek ilyen helyen ismerkedni?

Ideje megnéznem a többi srácot. Általában rendes fazonoknak tűnnek. A legtöbben átlagos pasik (idetartozom én is), de azért itt is megtalálhatók az olyan típusúak is, akik, bár óriási szeretetvágy lakozik bennük, nem fognak könnyen párt találni. Egyedül egy férfi nem szimpatikus. A Játékost már a legelején kiszúrtam, még a bemutatkozásnál: a kérdésre, hogy mi a kedvenc íze, azt válaszolta: „Tantrakoktél nővel fűszerezve.”

Már ekkor tudtam, mi a dörgés. Ennek a srácnak a tantrarandi hazai pálya. Egyébként – ezt el kell ismernem – igazi profi. Tudja, hogyan szemezzen tantrásan, miket súgjon oda a nőnek a megfelelő pillanatban, hogy érintse meg. Alapjáraton semmi gondom nem lenne a dologgal – minden férfi úgy szerez szexet magának, ahogy tud –, de nem lenne tisztább egy szórakozóhelyen tenni egy egyértelmű ajánlatot, mint egy ezotériára fogékony nőt azzal bolondítani, hogy „úristen, te is érzed a köztünk lévő csodálatos energiákat?”.

Igaz, lehet, hogy az általa bekerített csinos barna lány még így is jobban járt, mint a többiek. A randi végén nem látom, hogy akár egy telefonszám is gazdát cserélt volna. Szomorú, de a tantrarandi szerintem még akkor is jobban működött volna, ha „alapszintű tantragyakorlatoknak” hívják. Úgy legalább nem lett volna rajtunk a „randizás” lelki terhe. A csakrák meg – gondolom – így is, úgy is működnek…

Bővebb információ a tantrarandiról: www.tantrarandi.hu »

Forrás:Nők Lapja Cafe