A párkeresésről az élet egyik alapvető állomásaként gondolkodunk, ami sikerülhet jól is, rosszul is. Sokak számára a tartós kapcsolat ugyanakkor annyi pszichés funkciót hivatott ellátni, hogy nem csoda, ha végül beleroppannak.

A párkeresésről néhány évtizeddel ezelőtt is az élet egyik alapvető állomásaként gondolkodtunk, ami sikerülhet jól is, rosszul is, de aminek a funkciója és a forgatókönyve tulajdonképpen nagyon egyszerű. Mára sokak számára a párkeresés, illetve a választott partner annyi pszichés funkciót hivatott ellátni, hogy nem csoda, ha gyakran beleroppannak.

Ahogy növekszünk, családi kötődéseink mellett egyre több kiemelt fontosságú kapcsolatunk alakul: barátok és példaképek. Barátaink eleinte azok lesznek, akikkel jól tudunk játszani, később egyre fontosabbá válik, hogy tudjunk beszélgetni egymással, érezzük magunkat egymáshoz tartozónak, avassuk be egymást lelkünk intim mélységeibe, és akár versenyezzünk is egymással, hiszen ez mindnyájunkat előrébb visz. Példaképeinkké, lelkesedésünk és azonosulásaink tárgyaivá pedig olyan emberek válnak, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel többnyire mi is szeretnénk. Valós és idealizált kapcsolataink közepette egyszer aztán megismerünk egy új és mindent elsöprő érzést is: a szerelmet. Ettől kezdve nemcsak az intimitás új formája lép be életünkbe, hanem egy új kapcsolódási forma is: korai kötődéseink, barátságaink, idealizáló és realitás alapú azonosulásaink kapcsolatteremtő mechanizmusai a szexualitás energiáival felszorozva irányulnak egy kiemelt személyre.

Mivel kultúránkban a monogám párkapcsolati forma számít elfogadhatónak, a szerelem kizárólagosságra törekvése erkölcsi normaként és társadalmi elvárásként is megfogalmazódik: párkeresésünk végső célja egy olyan személy kiválasztása lesz, akivel azután családot alapíthatunk és életünk további részét együtt tölthetjük. Nálunk alapvető emberi jognak számít, hogy a párját mindenki maga válassza, választását pedig szerelmi alapon és szabad elhatározásból hozza, de a párkeresés célja végső soron a tartós, elkötelezett, monogám párkapcsolat, amelynek része a családalapítás is. A párkeresés tehát - ha nem szól közbe valami komolyabb sorsfordulat, haláleset, stb. - az élet egy szakaszára korlátozódik, és a pártalálással lezárul. Legalábbis ez az alapképlet él még ma is a legtöbb ember lelke, vágyai mélyén.

Ennek ellenére mára a nyugati civilizációban a párkeresés sokkal kevésbé egyértelmű célokkal és tartalmakkal bír, a társadalmi konvenciók és a hagyományos családi formációk egyre inkább fellazulnak és értéküket vesztik, az emberi értékek és az élet értelmére irányuló kérdések részben óriási változásokon mennek keresztül. Napjainkra a párkeresés és a párkapcsolatok "intézménye" is komoly krízisbe került: a keresés gyakran mintha sosem akarna véget érni, a magány és a nem találás önmagában is újabb problémákat generál... Lassan már azt sem tudjuk, hogy mi is történik valójában, amikor azt gondoljuk, hogy a párunkat keressük.

Ebben a mai modernek hitt világban egyre nehezebb pszichésen egészségesen, erkölcsileg egyenes gerinccel, hasznos és értelmes munkát végezve, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat fenntartva élni. Ezzel szemben - pszichés értelemben - legtöbben ezer sebből vérzünk, fogyasztói társadalmunk "embereszménye" pedig az újabb és újabb szükségleteinek kielégítését követelő "csecsemő", illetve "kamasz", aki felelősséget nem vállaló, önmagával elfoglalt, a luxust normának tekintő, a boldogságot kívülről váró ember, és aki párkapcsolataiba is a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak, anélkül, hogy tettek volna érte-valamit" elvárásával lép be. Testünktől elidegenedve, a mozgás örömétől és az emberi érintésektől-ölelésektől elszigetelődve gyakran a szexualitás az egyetlen terület, ahol testi örömöt tudunk átélni, ezért egyetlen embertől - jórészt a szexualitásba sűrítve - várjuk mindannak a testi élménynek a pótlását, amelyet kiskorunk óta sem másoktól nem kaptunk meg (testi érintés, ölelés, összebújások, stb.), sem mi nem adunk meg önmagunknak (mozgás, tánc, egészség, erő, fitnesz, ellazulás, stb.). Ugyanez vonatkozik ezernyi olyan élményre, amit gyermekként kellett volna megkapnunk a szüleinktől (feltétel nélküli elfogadás, csodálat, idealizálás, teljes kiszolgálás, gondolataink és szükségleteink kitalálása és kielégítése, abszolút biztonság, stb.), illetve ezernyi olyan tulajdonságra és képességre, amit magunkban kellett volna kifejlesztenünk.

Így aztán párunktól gyakran öntudatlanul is elvárjuk, hogy pótolja apánkat és anyánkat, vigyázzon ránk, gondoskodjon rólunk, lásson minket tökéletesnek, csodáljon, adjon meg mindent, amit a szüleink elmulasztottak... Mi pedig rossz perceinkben leverhessük rajta, amit a szüleinken, vagy az életünk más fontos szereplőin nem tudtunk. Elvárjuk tőle - még ha öntudatlanul is -, hogy ne támasszon elvárásokat, hibáinkkal ne szembesítsen, gyógyítsa be lelkünk minden sebét, újakat ne okozzon, ne kényszerítsen a növekedésre és a feladatokkal való szembenézésre, és ellenállás nélkül játssza velünk azokat a pszichés játszmákat, amelyeket önmagunk védelmére, lelki fájdalomcsillapításunkra alakítunk ki. És - öntudatlanul - elvárunk tőle mindent, amit valaha is elvártunk a barátainktól, példaképeinktől és korábbi szerelmeinktől, vagyis legyen jó játszótárs, rendelkezzen mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket mi nem fejlesztettünk ki magunkban, legyen tökéletes, tudjon velünk jól beszélgetni, legyenek közös gondolataink és elfoglaltságaink, érezze magát hozzánk tartozónak, avasson be lelke intim mélységeibe... és persze legyen jó férfi/nő, jó szerető, jó férj/feleség, jó apa/anya... nem utolsó sorban azért is, hogy minket fölmentsen ugyanezen elvárások alól. És - öntudatlanul - elvárjuk tőle, hogy folyamatosan a boldogság energetizált lebegésében tartson minket, illetve hogy az ő személyisége, tulajdonságai, képességei stb. úgy egészítsék ki a mi hiányainkat és megoldatlanságainkat, mintha ő valóban a hiányzó "másik felünk" lenne. Nemcsak a szerelem "boldogságtöbbletét" várjuk el tőle, hanem azt is, hogy elfedje és érzéstelenítse korábbi boldogtalanságunkat, magányunkat, önmagunkkal való elégedetlenségünket, félelmeinket és szorongásunkat, bűntudatunkat önértékelési hiányosságainkat, lelki sebeinket és fájdalmainkat, hiszen a kapcsolat kezdeti szakaszaiban ezt éltük át vele.

A legnagyobb kalamajkát az okozza, ha a párunk is ugyanígy választott minket. Ilyenkor eleinte destruktív pszichológiai játszmákba menekülünk, próbáljuk a párunkat megváltoztatni, végül azonban inkább újra párkeresésre indulunk, és keressük a "nagy Ô"-t, a "másik felünket", "duálpárunkat", aki úgy egészít ki minket, hogy mellette végre jónak, épnek és teljesnek érezzük magunkat.

És nem vesszük észre, hogy ha a személyiségünk "másik felét" magunkon kívül keressük, akkor vagy soha nem találjuk meg, vagy teljes függésbe kerülünk tőle. Ráadásul, ha a magunkban ki nem fejlesztett pozitív tulajdonságokat magunkon kívül éljük meg általában diszharmonikus, fejletlen aspektusaink is kívülre kerülnek, ahol megoldhatatlanná és kivédhetetlenné, ily módon pedig sorsszerűvé - sorsunkká, börtönünkké, "karmánkká" - válnak.

Amíg párkapcsolatainkban a szerelem, a boldogság, a béke, a harmónia önfeledtségét keressük, előbb-utóbb fájdalomra és konfliktusokra számíthatunk. Aki kívül, valaki másban keresi a "másik felét", alighanem hosszú párkeresésre számíthat a pártalálás valós esélye nélkül, mert a párkeresés nagy ellentmondása az, hogy amit a párunkban keresünk, azt csak magunkban találhatjuk meg. És amíg egy másik emberben a "másik felünket" keressük és találjuk meg, addig szerelmesek esetleg lehetünk, de valódi szeretetről nem beszélhetünk: hiszen benne nem őt, hanem önmagunkat látjuk és szeretjük.

Egészen más az, ha két "egész", önmagát önmagában megtaláló ember szereti meg egymást és indul el egy közös úton...

http://freespirit.hu/hu/magazin/parban/tarskereses_ellentmondasa